Még rám vár az egész heti feedtermés átolvasása, így nem tudom, ki mit vallott, de majdnem biztos vagyok abban, hogy a többségnél a család valamely nőnemű felszármazottja a leszármazottak konyhaművészetének fő ihletője. Nos, nálunk a helyzet ebből a szempontból sem mondható szokványosnak. Vigyázat, hosszú: csak kitartóaknak :)
I. A nők és én
Anyukám ugyanis – remélem, nem haragszik meg, ha ezt véletlenül olvassa - nem főz jól. Ha lenne rá lehetősége és közönsége, valószínűleg élvezetet lelne benne, de a kapitalista kizsákmányoló munkáltatóknak és az élelmezést kizárólag a pörkölt-kolbász-szalonna-tömény porcukor négyszög határain belül elképzelő idösapámnak köszönhetően se ideje, se kedve nem nagyon van, hogy a szokásos repertoárján kívül bármit elkészítsen.
Anyósom nincs, világéletemben egyetlen nagymamám volt, az ő anyukája pedig már a születésemkor is túl idős volt, hogy a konyhában tevékenykedjen, ezzel a női ág kilőve. Az anyai nagyim egyébként is a hagyományos magyar kaják híve, de azokat sem csinálja igazán jól – pláne most, hogy a további baleseteket megelőzendő kitiltottuk a saját konyhájából.
Így a családi összejövetelek felejthető kajái helyett - spórolós, babot csak mutatóban tartalmazó, rántás ízű babgulyás, vasárnaponként kötelező csontleves és rántott hús – leginkább néhai anyai nagybátyám szüreti főztjeire és a gyerekkori disznóölésekre emlékszem vissza szívesen. Az öcsém ugyanis piromán, és mindig ő fűtött be a hurka abálókondérja alá az udvaron felállított vaskályhába, a többi kis unoka meg előszeretettel dobálta a tűztérbe a fákról lehullott, sütni való almát.
Persze nem megenni akartuk őket (arra ott volt a ceremónia végén a parázsban megsütött krumpli): rájuk zártuk a kályha ajtaját, és megvártuk, amíg szétdurrannak, hogy a kályha szemmel láthatóan berezonáljon, és a rokonság gyanakodva dugja ki a fejét a konyhaajtón, hogy vajon nem a nagy műgonddal elkészített töltemények ellen követtünk-e el merényletet. Nem is ok nélkül tartottak a legrosszabbtól: volt olyan alkalom, hogy mi, gyerekek az ukáznak megfelelően, ám kissé túlbuzgóan egymást túllicitálva szurkáltuk a gyöngyöző lében fövő hurkát-kolbászt, és a végén szűrőkanállal kellett kikotorni az üst aljáról külön a tölteléket, külön a belet.
Sütni viszont a nagyim és az anyukám is elég jól tud. Valószínűleg ebben gyökerezik súlyos szénhidrátfüggőségem is, és talán nem véletlen, hogy én is sütni tanultam meg először, még valamikor általános iskolás koromban - erről a Nagy Házi Receptes Beragasztós Füzetbe vésett számtalan kézírásos receptbejegyzés is tanúskodik. A Kétbalkezes kamaszlányok kézikönyve volt az első saját szakács- (és az egyetlen háztartástan) könyvem, de akkoriban inkább csak olvasgattam, így elméletben hamarosan kentem-vágtam az abban leírt nagy jelentőségű alapételeket, mint a pörköltalap, palacsinta, főzés nélküli kekszgolyó és piskóta.
II. A férfiak és én
Akinek az eddigi bejegyzések alapján még nem tűnt volna fel, határtalanul finnyás vagyok: az általam valamilyen formában elfogyasztott dolgok listája lényegesen rövidebb a nemkívánatos kajákénál. Az idő azonban ezen a téren is változásokat hozott. Gyerekkoromban sosem gondoltam volna például, hogy én a pörköltet meg tudom enni (pörköltön sokáig az iskolai menzákon szocializálódott tömegekhez hasonlóan az azonosíthatatlan mócsingokat tartalmazó, zsírban tocsogó képződményt értettem, amiben ráadásul még hagyma is van, fúj), de aztán megismerkedtem a jövőbeli oldalbordámmal.
Ő egy darab keménykötésű Horváth Ilonával, egy darab rózsaszín műanyag tállal, egy darab másfél literes sötétbarna, egykor zománcos fazékkal, egy egységnyi evőeszközzel és a kollégiumi lét, illetve hosszabb olaszországi tartózkodása során elsajátított főzési tudományával együtt érkezett első közös albérletünkbe. Én a velem egykorú kézi robotgépet, egy másik egységnyi evőeszközt, továbbá remek sütireceptjeimet vittem a háztartásba. Mivel osztoztunk - többek között - a rántással sűrített, zsíros vagy vegetával "ízesített" kaják iránti utálatban és a barna kenyér imádatban, innentől egyenes út vezetett az ízlelőbimbók átnevelésének megkezdéséig.
Ekkorra már mindketten túlléptünk a zacskós leves és konzervfőzelék korszakon, de ugye a templom egere egyetemisták szemében valahogy olcsóbbnak tűnt a fagyasztott húspép, mint a valódi hús, meg hát nem volt vele sok macera, így viszonylag gyakran ettünk sajttal töltött pulykamellpogácsának látszó tárgyat. (Szerencsére ezeknél is van egy telítődési szint, a félkész termékeket a jobbféle halrudacskák kivételével azóta száműztük a fagyasztóból.)
Másik kedvencünk volt a költséghatékony, laktató és ízletes kukoricás földimogyoró olvasztott sajttal, férjem kreálmánya. Jelen alkalom okán ezt a rendkívül bonyolult receptet szeretném megosztani a nagyérdeművel. Fogunk egy doboz konzerv csemege kukoricát, a levét leöntjük, a kukoricát egy-két marék sózott földimogyoró kíséretében beleborítjuk egy teflonserpenyőbe, és jól megpirítjuk. Tálalás előtt trappista kockákat szórunk rá, hogy részben ráolvadjon, de mégis gumírozott maradjon. Magában fogyasztjuk.
Aztán úgy alakult, hogy különféle ösztöndíjakkal először Hollandiában, majd az Egyesült Államokban töltöttünk hosszabb időt, ahol rengeteg alkalom adódott a különféle nemzeti vagy kevésbé nemzeti, de hihetetlen választékban elérhető eledelek végigkóstolására, ezeket aztán megpróbáltuk házilag is reprodukálni, így színesedett a konyhai repertoár.
III. Én
Megpróbáltam utánaszámolni, mikortól kezdte mondogatni a férjem, hogy k. jókat főzök (mert már addig is k. jókat sütöttem :), és azt hiszem, ez az idő egybeesett azzal, amikor a saját lakásunkba költöztünk, és nekem az addigiaktól eltérő időbeosztásom és nem csak névlegesen szabályozható tűzhelyem lett. Más tevékenységekhez hasonlóan a főzést is elsősorban elméleti oldalról közelítem meg, ráadásul akkoriban bőven jutott időm pl. egy újfajta étel akár összes lehetséges változatának felkutatására a neten. A receptes fórumok interaktivitása egy sor potenciális kudarctól megkímélt: életemben összesen talán három, látszólag szimpatikus, de az elkészülte után ehetetlennek minősített kaját gyártottam (ezek egyike egyébként a sütőtök-krémleves, ami a kedvenc szomszédomnak nagyon ízlett, de nálunk rögtön a betiltott kaják listájára került).
Most ott tartunk, hogy anyukám és az ismeretségi köröm az én receptjeimből süt és főz, és az én konyhai praktikáimra kíváncsi - és úgy tűnik, hogy ezt a kajablog létrehozásában kulmináló élményt gyakorlatilag a válogatósságomnak, az elsősorban a férjemben megtestesülő hálás közönségemnek és persze a webnek köszönhetem. Lehet sírni :)
Diszkusszió