Ha Dulifuli törp lennék, azt mondhatnám, utálom a tenger gyümölcseit. Persze akadnak kivételek, még ha nem is sokan. Az apró rákokat még megeszem, ha más pucolja és készíti (bár többnyire alulfűszerezik), tintahalat csak konyhakész karikákban vásárolok (ó, az a bűz!), a tonhalkonzervet viszont kifejezetten szeretem. A férjemre időnként rájön a kagylóehetnék, és amúgy is viszonylag sok konzervhallal él, de az édesvízi statisztikákat ő is velem együtt rontja (mondjuk, mivel nincs tengerünk, ezeken a számokon annyira nem is csodálkozom, a lazac, kaviár és egyéb vízi eredetű állatságok rendszeres fogyasztása meg amúgy is maga lenne az anyagi csőd).
Tonhalpreferenciánk okán ezzel (Anova vörös tonhalsteak by Rozmár) már régóta szemeztünk a Metróban. Ami mindig visszatartott bennünket, az a vele járó kiadás: 2800 Ft-os kilónkénti árért cserébe öt darab, egyesével vákuumfóliázott, bő két centi vastag halszeletet kapunk.
Némi guglizás után kiderült, hogy - minő meglepő - leginkább steakként megsütve ajánlják. A zacskóra tapasztott latin név alapján az is világossá vált, hogy a vörös tonhalsteak sárgaúszójú tonhalból (Thunnus albacares) készül (a névvel egyébként másoknak is akadtak problémái). A következő körben Stahl Juci egyik korai (értsd: bizakodásra okot adó) receptjére bukkantam. Apróbb konyhatechnikai és aránybeli változtatásokkal - az előkészületektől eltekintve röpke 10 perc alatt - ez lett az eredmény:
(A poszt végén lista az ezer alatti iható vörösborokról.)
Diszkusszió